A ma embereinek többsége városokban él, s mint olyan, kissé elkényelmesedett, minden téren, s nagyon értékvesztett, ami nagyon nagy baj. A nagyvárosok nevelték lustává az emberiséget, mert a profit hajszája kiszolgáltatottá tette őket, függővé a különféle szolgáltatások luxuscikkei után. Mindannyian ezt szolgáljuk, kik a városokban élünk. Legyen az egy húszezres városka vagy tízmillió feletti világváros, mindannyian a rendszer szolgálatában állunk, annak fenntartásában segédkezünk valahányan. Földjeinket elrabolták tőlünk, hatalmas gépekkel néhány ember megtermeli azt, amiért régebben egy közösség, egy egész falu dolgozott keményen. Nem sírom vissza ezeket az időket, de akkor valahogyan nagyobb becsülete volt még a munkának. Unatkozó fiatalokat látok, akik energiáikat haszontalanul vesztegetik bűnözésre, erkölcstelen életmódot folytatnak, és csodálkoznak azon, hogy miért maradnak egyedül öregkorukra.

Senki sem tanítja gyermekeinknek iskolában azt, amiből életüket tervezhetnék, társat találnának, családot alapíthatnának. Összezavarják fejüket a másság ferde gondolataival, a genderelmélet butaságaival, a drogfüggőség, az alkoholizmus és a dohányzás kelepcéjébe csalják őket. Nagyon nehéz innen felkapaszkodni, mert visszahúz minden a mélybe. Csak tudatos elhatározás segítheti azt a néhány bátor fiatalt, akik megmenekülhetnek még ebből a csapdából.

Szüleink megtapasztalták a változás kihívásainak nehézségeit, a mi generációnknak viszont megtörték tudtukon kívül a gerincét. Nehéz úgy gyermeket vállalni, nevelni, tanítgatni, amikor jó példával nem járunk elő, csak a pénzkeresés üres technikáival ismertetjük meg őket. Ami működött régebben egy átmeneti válsághelyzetben, az nem biztos, hogy működni fog egy másik, hasonló körülmények nehézségeiben.

Embernek maradni, ez a legnagyobb kihívás ma a fiatalság előtt. Nemet mondani a csábítás ördögének, talajt fogni a talpunk alatt, ez ma a feladatunk. Nagyobb dolgok telepedtek rá a fejünkre, külső tényezők harca dúl körülöttünk, és megtalálni a jövőbe vezető utat, ez a mi dolgunk. Őrült világ szerencsétlen áldozatai lettünk.

Az öntudatra ébredőknek sok sikert kívánok, ne lankadjatok el az EMBERhez, Önmagatokhoz vezető út során! Megannyi akadály állja majd utatokat, de keressétek meg mindazt, mi egykoron érték volt, de mára már csak poros múzeumi tárgy, úgymint Isten, a hazaszeretet, a család szentsége, a hagyományos értékek tisztelete, a jó szokások megtartása és másokkal való megtartatása, keresztény erkölcs és morál.

Valamennyi imént felsorolt dolog - ma már- a "nem divat" és a "snassz" kategória amúgy is kövér zsákját dagasztja, ezért fejlődik vissza egy komplett, egyetemes involúcióval a kollektív társadalmi tudat. A sok ezer éves megingathatatlan értékek relativizálása bizonytalanságot, értékválságot okoz. Az értékválság meg önértékelési zavart, ami pedig deviáns, nihilista viselkedésformákat eredményez, ezek pedig hedonista, korcs, retardált "új" társadalmi minták kialakulásához vezet. Aminek a mentén felnőnek a gyermekeink.

Konkrétan EZ okozza az emberek egymásban való radikális bizalomvesztését, a kollektív társadalmi elhidegülést, az emberi kapcsolatok felszínessé válását, a rokoni/baráti kapcsolatok elértéktelenedését.

Ha nem sziklára /értékekre/ építkezünk, úgy a homokra épült ház ránk dől. Aki nem hiszi...az akkor is a tanúja ennek, csak nem tudja. Nyissa ki a szemét, és kezdjen el LÁTNI is, ne csak nézzen.

Őrült világ szerencsétlen áldozatai lettünk mi, magyarok, akiket a fél világ megrabol. Közben meg aljasul figyel, ugrásra készen állnak egyesek, hogy helyünket betöltsék a Kárpát-medence közepén. Mindenkinek erre a helyre fáj a foga, ami vízben bővelkedik, csodákat terem, meleg vizet adnak gyógyító forrásai. Folyóink mind az országot ölelő hegyekből erednek, amelyek a Dunába folynak, majd a Fekete-tengerbe vándorolnak lassan tovább. Duna, Tisza, Dráva, Száva! Sávok indultak a hegyekből le az Alföld felé, ahol, mint egy szárazföldi tengeren, délibábot láthat az ember. Napkeltétől napnyugtáig láthatja az ember Napistent, amint előbukkan az akácosból rózsaszínben, egészen a narancs fényű búcsúzásig, amint lassan eltűnik előlünk az akácfák túloldali koronáján. Ha nem szeretnénk lassan fényével együtt múlni mi is, úgy ébredjünk fel végre, nyissuk ki a szemünket, és változzunk meg! Kitartás és türelem! E kettő az Újvilág kulcsa, melyen át egy elveszett, régibe visz az Ösvény! Ezek a megmaradásunk kulcsai, s szebb jövőnk zálogai!

Herceg Károly –magánvélemény-

Hozzászólás: