Nagy Péter orosz cárról sok jót jegyeztek fel, de hogy 287 évvel a halála után a magántitok védelmezőjének a szerepét is be fogja tölteni, azt eddig kevesen gondolták. Márpedig ez történt: a Szentpétervári Állami Egyetem rektora rá hivatkozva tagadhatja meg, hogy számot adjon jövedelméről. A rektornak, mint kiemelt állami intézményt vezető személynek egy a korrupcióellenes harc jegyében fogant elnöki rendelet értelmében jövedelembevallást kellene készítenie és nyilvánosságra hoznia, de hála a néhai cárnak, mentesül ettől. Mint a szentpétervári ügyészség a Transparency International orosz részlegét irányító Jelena Panfilova megkeresésére közölte, a Szentpétervári Állami Egyetemet 1724-ben Nagy Péter alapította, ezért az egyetemre nem vonatkozik az Oroszországi Föderáció által alapított intézményekre nézve kötelező rendelet - írta a lenta.ru internetes hírportál. A korrupcióellenes szervezet megbízottja, aki korábban hasonló választ kapott az orosz oktatási minisztériumtól és magától a Szentpétervári Egyetemtől is, természetesen fel van háborodva. "Ez a jogi normák és a törvények felsőbbségének kigúnyolása, s az enyém is. Nem hagyjuk annyiban" - írta Facebook-oldalán Panfilova.

Magyarország és a Szovjetunió a második világháborúban - új megközelítések címmel nemzetközi történészkonferenciát tartottak a Moszkvai Magyar Kulturális és Tudományos Központban. Az apropót a Szovjetunió megtámadásának 70. évfordulója adta. A különböző szekciók témáit tekintve pedig nem általános kérdéseket vitattak meg a tanácskozás résztvevői. Hornyák Árpád, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa például a magyar honvédek, jugoszláv partizánok és a szovjet hadsereg 1941-1944 közötti, délvidéki szerepét a háború nemzeti, etnikai kérdéseit boncolgató szekcióban elemezte. Alekszej Kilicsenkov az Orosz Állami Humántudományi Egyetemről a Szovjetunió és Németország háborús gazdaságának küzdelmét vizsgálta. Kaori Kimura az Állami Lomonoszov Egyetem kutatója a Magyarország és Jugoszlávia közötti fegyverszünet feltételének kérdéseiről tartott előadást.

A volt Szovjetunió különböző régióiban elkészítik és kiadják az Emlékezet könyveit a politikai megtorló intézkedések áldozatairól. Ezek a könyvek alapvetően rövid életrajzi igazolásokat tartalmaznak az agyonlőtt, lágerekbe hurcolt, erőszakkal a munkatelepekre deportált, munka-seregekbe mozgósított emberekről. Ezek az igazolások emberek százezrei számára szükségesek, mind országunkban, mind a világ más országaiban, ahol honfitársaink élnek, azért, hogy egyáltalán bármilyen értesülést szerezhessenek rokonaik sorsáról. Szükségesek a történészek, a tájkutatók, a tanárok, az újságírók számára. De még ha tartalmazza is egy ember életrajzi adatait valamelyik Emlékezet könyve, nagyon nehéz erről tudomást szerezni: ezeket a könyveket rendszerint alacsony példányszámban (100-1000) adják ki és eladásra szinte nem is kerülnek. Még Oroszország fő könyvtáraiban sem található meg a kiadott martirológiák teljes gyűjteménye. Annak érdekében, hogy megőrizzük az áldozatok emlékét és segítsünk az embereknek felidézni családjuk történetét, a „Memorial” Társaság 1998-ban elkezdte egy egységes adatbázis létrehozását, összegyűjtve a már megjelent, vagy még csak megjelentetésre előkészített regionális Emlékezet könyveinek információit.

A „Narodnaja Volja”*  csoport sorsa kétszeresen tragikus: mint alanyát a történelemnek, először a cárizmus egymást követő represszív intézkedései sújtották (áldozatul esett tagjainak száma  - kiket felakasztottak, agyonlőttek, börtönbe vetettek, kényszermunkára hurcoltak -  megszámlálhatatlanul sok), majd pedig, immár mint tárgyát a történelemnek, sújtják a történészek és publicisták elfogult, tüskés ítéletei, egészen napjainkig. Valamennyi bírálója  - cári, szovjet és posztkommunista -  terroristák csoportjaként tünteti fel a „Narodnaja Voljá”-t, amely főképpen a II. Sándor elleni merénylettel foglalatoskodott. Így vélekedtek még egyes komoly történészek is (M. Ny. Pokrovszkij, M. V. Nyecskina), nem beszélve az immár nagyszámú zsurnalisztáról, akik dilettáns módon eltúlozzák manapság ezt a szemléletet. Immár régóta mindenki számára elérhető a források széles köre, amelyek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a „Narodnaja Voljá”-nak sem programjában, sem tevékenységében, sohasem foglalta el a fő helyet a terror.

A tűzijáték Oroszországban, Nagy Péter korai gyermekéveiben jelent meg. A XVII. század utolsó harmadában, a ritkán idelátogató külföldiek rendeztek szórakoztatás céljából tűzijátékot, hogy elkápráztassák az orosz udvart. Oroszhonban a tűzijátékokat ’tüzes mulatságoknak’ nevezték, amely elnevezés pontosan tükrözte azoknak akkori, szórakoztató jellegét. Arról, mennyire ritka és felettébb szokatlan volt az ilyesféle látványosság, a következő mulatságos történet szól. 1675-ben, átutazóban Velikij Usztyugon, Klenk, holland követ, tűzijátékot rendezett a folyóparton. Ám a látványosság megtekintésére összegyűlt lakosok a tűzijáték rakétáit ördögi tüzes kígyóknak vélték, s félelmükben vad jajveszékeléssel és kiabálással szétfutottak. A nézők reakciója pont ellentétes volt azzal, mint, amit egy ünnepi mulatsággal kapcsolatban várni lehetett volna. Mit lehetett tenni, a kezdet mindig nehéz… De megvolt a kezdet. Tűzijátékok első hazai szervezésére a XVII. század utolsó évtizedében került sor, már az ifjú Péter uralkodásának kezdetekor.

A SZU-ban végbement tömeges politikai megtorló intézkedések áldozatai között a lengyelek alkották az egyik legnagyobb létszámú nemzeti csoportot. E csoporthoz sorolhatjuk a más nemzetiségű lengyel állampolgárokat is, akik a háború előtti lengyel állam határai között éltek. A moszkvai  „Memorial” Társasághoz* évente levelek százai érkeznek be lengyelországi állampolgároktól, azzal a kéréssel, hogy legyünk segítségükre abban, hogy igazoló dokumentumokat kaphassonak arról, hogy ők maguk (vagy családtagjaik) megjárták a SZU börtöneit, lágereit és munkatelepeit, működjünk együtt az információk keresésében elhunyt és nyom nélkül eltűnt hozzátartozóikról. Oroszország és más volt szövetségi köztársaság központi és regionális levéltárainak tucatjaiba küldjük a konkrét személyek sorsával kapcsolatos megkereséseket. Hozzáfogva ehhez a munkához, nagyon gyorsan megértettük, hogy e munka effektivitása  – vagyis a pozitív válaszok aránya, s azok tartama –  jelentős mértékben függ attól, mennyire kompetensek megkereséseink. Ezzel kapcsolatosan, elengedhetetlenül szükségessé vált a lengyelek ellen a SZU-ban lefolytatott politikai megtorló kampányoknak, mint történelmi jelenségnek a tanulmányozása. Pontosan ez az égetően fontos  szükségesség volt az indítóoka sok, a jelen gyűjteményes kiadványban bemutatott munkának.

- Van olyan álláspont, mely szerint  a GULAG mechanizmusát azért gondolták     ki, mert  az  országnak engedelmes, olcsó  rabszolga-munkaerőre  volt szüksége az iparosításhoz.  A   politika  pedig,   Sztálin  ellenlábasainak  és   vetélytársainak eltávolítása, csupán mellékes szerepet játszott. Ön egyetért ezzel a véleménnyel?

Leonyid Borodkin*: - A GULAG létrejöttének oka kettős: politikai és gazdasági, ezeket nem lehet      szétválasztani. Az 1936-38-as évek hangos politikai folyamatait, a régi bolsevik gárda és az értelmiség megsemmisítését az a törekvés diktálta, hogy a társadalomba beleoltsák a félelmet a rendszerrel szemben; ez megkönnyítette az irányítást felette. Ily módon a represszió  részben hatalomtechnikai jelenség volt. Ám azután, hogy a nép ellenségeit szállító futószalag teljes kapacitással kezdett dolgozni, felmerült a kérdés, hogy mi legyen ezzel a hatalmas embertömeggel. Még 1924-ben elfogadták az OSZSZSZK javító-nevelő kódexét, amely kimondta: „Valamennyi javító-nevelő intézmény köteles az ott fogva tartottak munkájával fedezni önköltségeit, nem tévesztve szem elől ugyanakkor a nevelési célokat.” Vagyis voltaképpen a kezdetektől fogva arról volt szó, hogy az egész büntető-szisztémát bekapcsolják az ország gazdaságába. A GULAG, mint olyan, 1930-ban jött létre, addig a Szovjetunióban egyetlen láger volt, a Szolovki-szigeteken.